Fekete István: Találka
Találka- Misén találkozhatunk - mondta Sári.
- Misén - döbbentem meg, mert tizenöt éves életemben még csak nem is hallottam, hogy misén találkozni is lehet. Eddig úgy tudtam, hogy misén imádkozik az ember, ministrál vagy más kegyes dolgokat művel, de találkozni?...
Sári félreértette tétovázásomat.
- Félsz ugye nekivágni a bereknek - és kissé elnézett mellettem. - Persze a korai misén. Csak a néni jön velem; meghívatlak és egész nap együtt leszünk. De ha félsz?
- Ugyan! - legyintettem. - Itt várlak benneteket a templom előtt vagy beülök a szokott helyre.
Sári szeme diadalmasan fellángolt, egy kis gyűrött virágot csúsztatott a kezembe, én pedig majd elsüllyedtem a boldogságtól.
Nagy szerelem volt ez, a vak is láthatta, érezni azonban csak mi éreztük, sőt - amint később kitudódott - csak én éreztem.
Ez a nevezetes találka Úrnapjára esett és Sári azért mert kételkedni barátságomban, mert az ő faluját s az enyémet nyolc kilométeres náderdő választotta el egymástól. Ha tehát ott akarok lenni a korai misén, még ködös, hajnali szürkületben kell nekivágni a csodálatos, de csalóka ingoványnak. De hát akadály volt ez egy lángoló szívnek? Nem volt akadály! Ha ősgyíkok és repülő sárkányok leselkedtek volna a tétova csapások mellett, akkor is mentem volna. Szóval: mentem.
Rendesen felöltözve, mert Úrnapján az így illik, és mert azt hittem, lekaszálták már a sásas rétet. De nem kaszálták le. Ráadásul akkora köd hentergett a nagy rétség fölött, mintha dunyhatengerben jártam volna. Hiszen ismertem én a berek ösvényeit, de a ködben megváltozott minden, a harmattól súlyos sás, nád össze-vissza dőlt, eltakarva az utakat. Fele utat sem tettem meg, már ázott voltam, mint az ürge.
Szél nem volt, a nádas lassan világosodott és a madárvilág is csak tétován szólalt meg, aggodalmasan, mert a ködben közel lehetett a veszedelem.
A berekben kanyargó patakokon egy-egy ledöntött fatörzs volt a híd. Ingó-bingó alkotmány, síkos, mint a jég és majdnem leestem az egyikről, amint váratlanul felbukkant mellőlem talán száz vadréce.
- Ördög bújjék belétek - zsörtölődtem, ámbár nyugodtan belehasalhattam volna a mocsárvízbe, ez már nem változtatott volna eleganciámon. Csatakos, piszkos voltam tetőtől talpig és lépéseimre cipőm siralmasan szortyogott.
De azért a misén ott voltam.
Kívül reszketve, belül lángolva, várva az ismerős cipőcskék kopogását az öreg köveken.
A cipőcskék késtek, a mise suttogva szárnyalt, az ablakok kivilágosodtak, a csengők szava is körülölelte a nagy Áldozatot, de nem ült mellém senki.
- Ite missa est...
Valami sírt bennem, de jó volt még ülni a melegedő csendben, elpihenő szomorúságban. Mintha simogatta volna valaki a szívemet.
Hazafelé már sütött a nap, zajongott millió madár és az ünnepi ragyogásban kócsagok szálltak a berek felett elérhetetlen magasságban és csillogásban. Aztán elnyelte őket az idő és a messzeség.
*
Azóta sok minden elszállt, sok minden elmúlt. A nádas felett új kócsagok járnak, a templomban új cipőcskék kopognak és új szívek égnek lassuló lobogással.
Majd negyven év múltán megint ott jártam a berekben. Sóhajtott a nád, hallgatott az éj, pattogott a nádi tűz és a kunyhó szénaágyán álomba simogattak régi emlékek.
- Valamelyik nap bemegyek a faluba - mondtam barátomnak - a korai misére. Nagyot néz majd Sári, ha odaülök melléje...
- Tavaly halt meg..., nem tudtad?
- Nem.
Aztán már nem beszélgettünk. Halk szél zengett a nádban, a tűz lángja rejtelmesen imbolygott és árnyékok lengtek a néma vizek felett.
Aztán felkelt a hold, de elködösödtek a csillagok s a tüzet lágyan letakarta a hamu.
És másnap újra nekivágtam a ködnek, a régi útnak, hogy idejében ott legyek a korai misén, szelíd, tiszta találkán az emlékekkel.
Nem változott semmi. Ugyanolyan csatakos lettem, mint akkor, ugyanúgy megijesztettek a felzajló madarak, öreg bakancsom ugyanúgy szortyogott és kicsit fáztam a padban, ámbár egyre jobban melegített az emlékezés belső lángja és békésen elsimult bennem minden, amikor felkiáltottak a csengők s megáldotta elmúlt jó időimet az örök Áldozat.
Az ablakon bevillant a kelő nap, a mise suttogott tovább, a virágok fonnyadó illatában mintha régi misék tömjénillata szállongott volna és elmúlt emberek múlhatatlan szárnyú imádsága.
- Ite, missa est...
Suhogott mellettem valami, kezemet mintha régi virág érintette volna és öregedő szívemben elcsitult minden hiány, minden vágy, mert most nem hiába mentem a találkára.
(1955)
**
Megjelent az Új Emberben, 1955. június 19-én.
Tartalmazzák a Harangszó (1975), a Búcsú (1979), és a Sárgaréz patkók (2007) c. kötetek.